Címkék

2017. január 17., kedd

Sanctum kritika

Hello!

Véégre kijött az én egyik kedvenc sorozatom második kötete, úgyhogy kiolvastam, ahogy a suli, és az influenza engedte, és most itt vagyok, és beszéljünk a kis drágámról, de mindenekelőtt arról a számomra rettentően fura gondolatról, hogy "A horror csak filmben lehet igazán ijesztő". Megyek edzésre, jóllakott napközis fejjel mutogatom, hogy végre megvan, és néznek rám, mint a hülyére, hogy "Horror? Könyvben? Annak mi értelme van?" És ez talán az egyike a legnagyobb hülyeségeknek amiket életemben hallottam. Tény és való, hogy a könyv nem tud játszani az érzékeinkkel, hogy hirtelen beugrik valami szörny, vagy bevágni a cselekmény alá egy hullapara zenét, de ugyanakkor feszültségkeltésben, a szereplők félelmei, érzései, minden premier planban a szemük előtt történik. A filmben ugyan játszhatnak a látvánnyal, ugyanakkor a könyvben minden a te fantáziád szerint van, ahogy neked a legrémisztőbb, és még kismillió ok, bármelyik mellett érvel az ember már kezdetből, röpstartból ki lehet kezdeni az indokait. Én személy szerint mindkettőt ugyanúgy szeretem, nem tudnék dönteni, de ha neked van, amit jobban szeretsz, jöhet kommentbe odalennt. Most kis szerencsével Horror-Hétfőt tartunk, mert még ma AHS-t is akarok nézni, szóval reménykedjünk, de addig is, lássunk egy továbbra is zseniális, de egyre elborultabb sorozatot, jöjjön a Sanctum.
Író: Madeleine Roux
Oldalszám: 352
Hogyan futottam össze vele? : Egy évet vártam rá! Egy egész rohadt évet!!
Borító: Nagyon jól illeszkedik a másik kettőhöz, és a regény hangulatához, mondjuk utólag még kicsit spoileres is :D
Fülszöveg: Dan, ​​Abby és Jordan olyan dolgokat élt át a New Hampshire Egyetem nyári táborában, ami egy életre szóló traumát jelentett mindhármuknak. Ez az élmény rányomja bélyegét Abby és Dan kibontakozó szerelmére is. Mindannyian próbálnak túljutni a gyötrelmes emlékeken, de a múlt még mindig kísérti őket.
Bármennyire is szeretnének továbblépni, rengeteg megválaszolatlan kérdés maradt, és valaki eltökélten igyekszik fenntartani bennük a rettegést azzal, hogy titokzatos fotókat küld nekik egykori vándorcirkuszi jelenetekről. Úgy tűnik, az egyetlen esélyük, hogy megszabaduljanak a nyomasztó érzéseiktől, ha visszatérnek Camfordba, a New Hampshire Egyetemre, és feltárják a Brookline elmegyógyintézet múltját, valamint magyarázatot találnak Daniel Crowford igazgató őrült kísérleteire.
Megérkezésük után rádöbbennek, hogy a fotók létező helyszíneket ábrázolnak, sőt, az egyetemi kampusz területén hosszú évek óta most először állítanak fel egy hasonló vándorcirkuszt. Dan és barátai saját maguk fedezik fel a várost – elhagyatott házakban rejtett titkok után kutatva. De az intézet félelmetes múltja sokkal több szálhoz elvezet, mint azt gondolnák. És ez még csak a borzalmak kezdete…
Értékelésem
Tegnap olvastam ki és így gondolkodtam, hogy "WOW. Erre aludnom kell egyet." Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy hogy fogom megmagyarázni azt a tömör gyomorgörcsöt, amit ez a könyv okozott...jó értelemben. Megpróbálom valahonnan elkezdeni, szóval kezdjük a szereplőkkel.
Abby továbbra is, a traumák ellenére önmaga maradt, aminek nagyon örülök, mert tavaly Ő volt nekem az Év főszereplője, de idén is eddig nagyon jó esélyekkel indul. Valamennyire megkomolyodott, de ugyanaz a művészlélek, akit az Asylumban megismertem.
 Jordannek változatlanul nemigen van értelme, ő felel egy kis humorért két katasztrófa között, ami Danéket éri, és ebben változatlanul teljesen jól működik, csak nincs benne semmi új.
Dan viszont a lehető legkétesebb karakter számomra. Magával a fiúval nincsen gondom, teljesen hétköznapi főhős, Abbyvel jól összeillenének, ha az írónő drága nem felejtkezett volna el teljesen és tökéletesen a szerelmi szálról, amit a fülszövegben ígérgettek, DE. Most magyarázza el nekem valaki, mert még mindig nem tiszta: Mivan az igazgatóval? Elnézést kérek, de ez a storyline olyan kusza, hogy semmit nem értek belőle!
Amiben Dan karaktere zseniális, az az, ahogy a fiú tudata próbál egyensúlyozni a rengeteg hallucináció, az agyába betörő gondolatok, amik nem az övéi és a valós világ között. Ez pedig azt szülte, hogy inkább Dan-ben játszódik le a konfliktus nagy része, nem a külvilágban. Nagyszerű ötlet, Madeleine, én imádtam, de valakinek emiatt lassú indulásnak tűnhet, nem tudom mindekinek ajánlani, de azoknak akik szeretik az ilyesmit, azoknak maga lesz a Paradicsom.
A történet maga megint baromi ötletes, tökéletesen kapcsolódik az előző részhez, de nem kannibalizálja, nem írja le újra ugyanazt.
Horrorban ugyanolyan jól teljesít, mint az előző rész, a képek még dobnak egyet a hangulatán, és a vége....
ÉS IDÁIG OLVASSA AZ, AKI MÉG NEM OLVASTA A KÖNYVET, SPOILER ALERT!
Te jó ég, én rosszul lettem, és majdnem elbőgtem magam. Valami borzasztó volt! És Micha és Lara, ne máár :(. Azután, amit vele csináltak, letettem a könyvet . Egyszerűen az addig mutatott épphogy borzongató stílushoz képest ez a lezárást derült égből kúvaanyád módjára ért ez a meglepően véres stílus, amit a végére benyomtak nekünk. Tudom, hogy a horror halottak nélkül nem hiteles, de az írónő kicsit megőrült a finishre!
Az egyetlen lobotómia is elég volt nekem az első részre, de itt meg annyi agykitekerés volt, hogy az valami szívfacsaró. Miután mindkét kedvenc mellékkarakteremet sikerrel kinyírták, tartanom kellett egy kis szünetet, mert egyszerűen sok volt. Baromi élethűen volt leírva, komolyan ki lehet tőle borulni.
SPOILERSZÜNET VÉGE.
Szóval összegezzük: Ez a könyv horrorrajongóknak nagyon fog tetszeni, és ha vérgőzösségre vágytok, akkor ne adjátok fel, nem csak Dan elméjének kalandjairól szól a történet, amire vágytok az benne van, a nyomozós szál miatt, és a múlttal való kapcsolat miatt tudom ajánlani krimikedvelőknek is, de akinek sok, ha sok a vér, és a halál, és nagyon megrázzák a szörnyűségnek, azoknak nem tudom tiszta szívből ajánlani, és azoknak sem, akiket nem izgatnak az ilyen tudaton belüli viaskodás storyline-ok. Viszont aki elolvassa, annak komolyan ajánlok hozzá egy kis gothic rockot (Pl. Evanescense, Sisters of Mercy hallgatásra mellé, mert zseniális hangulatot ad neki.
Annyi mindent mondhatnék még...de egyszerűen nem tudom megemészteni ezt a könyvet. Szóval búcsúzom, remélem tetszett a post, sziasztok!
Alice


2017. január 2., hétfő

A Halhatatlanság szabályai értékelés

Hello!


Pótolunk, pótolunk ezerrel!
Visszatérve a jó szokásomhoz, már megint jöhetnek a vámpírok. A környezetem legnagyobb örömére, kilenc éves korom óta ráfüggtem bármilyen vámpíros történetre, és bár már párszor ráfáztam velük (ezért van az, hogy még mindig inkább kávén élek, mintsem alszom) továbbra is hithű buzgalommal olvastam őket agyba-főbe, bármilyen körítéssel, ebből a témából szerintem egy jó író mindig ki tud hozni valami újat. És most jöjjön ennek a díszpéldája, lássuk a Halhatatlanság Szabályait!
Ez valószínűleg spoileres lesz, szóval csak óvatosan!
Író: Julie Kagawa
Oldalszám: 485
Hogyan futottam össze vele: A borítóba szerelmesedtem bele, de végül ténylegesen Gothic Fleur ajánlására kértem karácsonyra és olvastam el.
Borító: Vörös szem..nyugtassatok meg, hogy erről nem csak nekem ugrik be először a Twilight :D Mikor a könyvben ki is derült, miért sír vért a csaj a képen na akkor vágtam elégedett fejet :D Szeretem, mikor egy cím vagy egy borító végre értelmet nyer a könyvben is :D
Fülszöveg: Megmentheted az emberiséget, ám válj érte azzá, amitől a legjobban rettegtél. Te mit tennél?
Ha életben akarsz maradni e pusztuló világban, át kell adnod magad a sötétségnek…
Allison Sekemoto a fallal körülvett város legkülső körében, a peremen él. Nappal társaival együtt előmerészkednek, és élelem után kutatnak, éjszaka azonban bármelyikükből áldozat válhat, és nem tudják biztosan, megérik-e a holnapot. Ebben a világban a vámpírok két lábon járó vérzsáknak tekintik az embereket, Allie-t pedig az irántuk érzett gyűlölet tartja életben. Aztán egy éjszaka Allie meghal, és maga is szörnyeteggé változik.
Bár maga mögött hagyja a várost, titkolnia kell új énjét. Továbbra is embernek adva ki magát csatlakozik egy elcsigázott felmentőcsapathoz. Allie válaszút elé kerül, és döntenie kell, hogy miért – és legfőképpen kiért – éri meg feláldoznia halhatatlanságát.
Értékelésem: FIGYELEM!
Aki nekem azt mondta, hogy a vámpírok már elcsépeltek, és
semmi újat nem lehet velük kezdeni, az olvassa el ezt,
És én a képébe fogok röhögni!

Na mit mondtam emberek? Na mit? Hogy még bőven van ebben! És igazam lett? Mint mindig!
Ez a könyv alátámasztja, hogy nincs olyan téma, amit egy jó író nem tud olyan zseniálisan feldolgozni, hogy ne legyen fantasztikus! Egészen elképesztő amit az írónő alkotott.
Szóval, kezdjük a világgal.
Két szóban meg tudom fogalmazni azt, ami már az első két oldalon megdöbbentett: Valami új. Ez a világra is igaz. A vámpírok kvázi zsarnokságának ötlete nekem nagyon bejött, ahogy az is, hogy nem a klasszikus "szerelmes lettem valakibe, és amiatt lettem természetfeletti lény" - nézek itt minden második fantasy regényre - vagy az "inkább a halál, mint hogy szörnyeteggé váljak" című történet. Nem, Allieben volt annyi élni akarás, hogy át tudja értékelni magában azt, hogy kik az ellenségei, és mi a legfontosabb számára, és jól is választott. Nagyon szimpatikus volt benne az, hogy nem olvadt bele a vámpírok vérellátmányak számító tömegbe, inkább próbált túlélni magától, megalázkodás nélkül. Egy fantasztikus hősnő, aki a Lélektársak után megnyugtatott, hogy még vannak itt normális főszereplők.
Imádtam, mikor Kanin tanította. Az a rengeteg minden amit ezen keresztül megtudtunk a vámpírok társadalmáról, a képességeikről és a történelmükről, anélkül hogy agyonnyomna a rengeteg információ. Ezt is, mint oly sok minden mást, zseniálisan oldotta meg Kagawa. Kaninért megszakad a szívem, megveszek a következő részért, hajrá, Allie, meg kell mentened! Cingár viszont egy akkora k.csög, Allison helyében visszamentem volna, és kinyírom.
Allison vándorlásai nagyon jól voltak megjelenítve, tetszett a táj, és ahogy az emberi énje viaskodott a benne élő szörnyeteggel, anélkül, hogy az egész átment volna csöpögős önutálatba (Khm, khmmm, Edward Cullen...). A régi falvak, a régi tárgyak leírásai - ilyen jól leírva még sosem láttam egy porszívót :D - minden tökéletes volt, és pont eléggé keserédes volt az egész jelenet - nevettem a furcsa leírásokon, ugyanakkor sajnáltam Alliet, a társait, és Kanint - hogy ne legyen se nyálas, se olyan szomorú, hogy az már erőltetett legyen.
A harcjelenetek a veszettekkel, és Sakállal nagyon tetszettek, és a végén mikor Allie lebukik, akkor két dolog jutott eszembe. Egyrészt: Szegény Allie, és szegény Joe, másrészt, hogy mi lenne, ha Allie azonnali hatállyal plasztikai műtétet hajtani végre Ruth orrán.
Sajnos viszont be kell, hogy lássam, hogy nem lehet minden tökéletes: Zeke és a társainak a nagyrésze nagyon nem volt nekem szimpatikus: Zeke egy kétsínű, önző dög, ha arról van szó, hogy Ruthnak, annak a dögnek baja esik, lelkifurdalás nélkül kinyírná Alliet, de azért arra jó, hogy megmentse az életüket, a sajátját kockáztatva. Ez nem egy jó tulajdnság, és többje nincs is neki, néha volt két - három jó pillanata, de ezen kívül én változatlanul reménykedem, hogy végül nem ő lesz a szerelmi szál - ezt a kérdést szerencsére nyitva hagyták, még van min reménykednem :D. Ruthról csak annyi a véleményem, hogy menjen a pokolba ez a hülye rib.nc (hű, mennyit káromkodom ebben a posztban, elnézést :D), Jeb vallási fanatikussága, értelmetlen pesszimizmusa, és kegyetlensége megőrjített, és sajnálom, de akármilyen megható is volt az utolsó jelenete, én nem bírtam szánni, Dorothyt sajnáltam, de őt tényleg, nem ezt a sorsot érdemelte volna, kicsit olyan Annie Cresta szerű volt, Darrenért bőgtem, sokat, a többiekről pedig nagyjából semmit nem tudtunk meg.
Az Éden ötletét többé-kevésbé le tudtam nyelni, bár nagyon fura volt ennyi vallásos utalás, és konkrétum - félre ne tessék érteni, katolikus vagyok, és hívő, csak egy fantasy regényben ez nem szokott megjelenni, és egy kicsit fura - egy alapvetően vámpíros disztopikus regényben nekem nagyon bizarr volt, de let's go, én kíváncsi vagyok mi sül ki belőle.
Összességében zseniális, és kis türelemmel Zeket is el lehet viselni, én ajánlom mindenkinek.
Kedvenc szereplők: Allie és Kanin
Kedvenc idézetek:
Vámpírok vagyunk, mondta Kanin az egyik utolsó esténken. Mindegy, honnan jöttünk, kik voltunk. Hercegek, urak, veszettek, mindannyian szörnyek vagyunk, kitaszítva az emberek közül. Soha nem fognak bennünk megbízni, soha nem fognak befogadni minket. Mindegy, hogy bujkálunk-e előlük vagy köztük járunk, mindig is szakadék lesz köztünk. Elátkozottak vagyunk, magányosak. Most még nem érted, de eljön majd az idő, amikor válaszúthoz érsz, és döntened kell, merre tovább. Démon leszel emberi arccal, vagy harcolsz a démon ellen az idők végezetéig, tudva, hogy a küzdelem mindörökké magányos lesz.

Azon tűnődtem, találok-e valami hasznosat. Nem úgy tűnt: néhány leszakadt polc, egy marék rozsdás szög- amit gyorsan zsebre vágtam- és egy furcsa, zömök gép, aminek négy kereke volt és hosszú fogantyúja, amivel talán tolni lehetett. Hogy mi célból, arról fogalmam sem volt.
Természetesen Caleb megkérdezte, mi az a kurva, mire Ruth nagyon homályosan körvonalazta a dolgot, és közben végig vigyorgott rám. Ha Zeke és Jeb nem lett volna hallótávolságon belül, tuti, hogy orrba vágtam volna a hülye picsát.
 (…)- Harcos vagy, megkérdőjelezel mindent, amivel nem értesz egyet, és talán te vagy az egyetlen, aki nem fél Jebtől. És még sosem találkoztam hozzád fogható emberrel. Soha.
És ennyi talán elég is lesz, de ezen kívül még van kábé kismillió :D


Ennyi lenne ez a post, remélem tetszett, az előző lehúzó kritikám után kellett valami szívmelengető is, sziasztok!
Alice
 
 

2017. január 1., vasárnap

Lélektársak - Sky kritika

Hello!

Régen nem volt könyvkritika, meg úgy általában semmi, amiért bocsánat, nem voltam internetközelben, de meg is kaptam a büntetésem, mert elvonási tüneteim lettek :D Tegnap két villámolvasást hajtottam végre, de ennél most több kritika lesz, mert csúnyán elmaradtam, szóval kezdjük.


Író: Joss Stirling
Oldalszám: 450
Hogyan futottam össze vele: Annyi barátnőm akarta velem elolvastatni, hogy végül mikor leárazások voltak, megvettem a teljes trilógiát.
Borító: Ebbe beleszerettem. Nagyon tetszenek a motívumai, a színei, az egész teljesen kellemes összhangban van a történettel, és baromi jól néz ki.
Fülszöveg: Sky egy kicsit zárkózott, szorongó tizenhat éves lány, aki túlságosan jól tudja, milyen érzés kívülállónak, idegennek lenni valahol. Mikor Londonból Coloradóba költözik kissé különc nevelőszüleivel, megtapasztalja milyen egy tipikus amerikai középiskola, és milyen egy nem tipikus fiú. Zed Benedict jóképű, tehetséges, minden lány álma, csak épp sötét titkok veszik körül.
Aztán Sky egy hangot hall a fejében… Az Ő hangját. És Zed is hallja, érti az ő válaszait, amiket még ki sem mondott. Mi ez az egész? Kik a savantok, és létezik olyan, hogy lélektárs? Sky hiszi is, nem is, amíg mélyen belül fel nem éled benne egy képesség, amitől már rég meg akart szabadulni. Valami, amitől egész életében félt…
Természetfeletti képességek, szövevényes összeesküvés és két kamasz szerelme.
Értékelésem: Annyira sajnálom, de ez a könyv az év legnagyobb pofáraesése. Nem is azért, mert olyan katasztrófális, feszültség fenntartásában, érzelmek leírásában, és jó mellékkarakterekben például jobb volt, mint az átlag. De a főszereplő pár egyszerűen szörnyű volt. Zed még nagyjából jó az elején, de aztán egyszerűen teljesen elvész a nyáltengerben, és szappanopera-szerű "rosszfiú-megtérése" storyline lesz szegény gyerekből, ami nekem fizikai fájdalmat okozott. Rengeteg a karakterében és a képességeiben a klisé, amit ki nem állhatok. De ő még nem is olyan rossz, térjünk rá Égre (még egy ilyen hülye nevet...). Ez a csaj tizenhat éves?! Ez jó, ha 11 megvan, hagyjatok már lógva! Mindenki tudja, hogy az egyetlen dolog, amit a Twilight Sagaban nem szeretek, az Bella, és azt hittem nem lehet überelni, de...Tévedtem. Ő legalább megpróbál segíteni a szeretteinek, nem sikerül, de Sky...Az a csaj konkrétan, többször is, kerek-perec kijelentette, hogy neki minden álma, hogy egy pasi körülugrálja a nagybüdös semmiért! Ennek a gyereknek gőze nincs egy kapcsolatról, vagy bármiről, végtelenül önző, makacs, és mindezt arra akarja kenni, hogy ilyen meg olyan trauma? Jó'van, örülök neki, 3-4 évig voltam depressziós, pontosan tudom, milyen egy trauma, és nagyon-nagyon nem ilyen! Ami még zavar, hogy baromi hülyén festi le az emlékezetkiesést. Ez nyilván nem egy feltűnő hiba, de tudom milyen egy kiesés, és csak én vagyok olyan mutáns, hogy egyáltalán nem viselt meg? :// Sky kissé túldramatizál mindent.
Zednek a családja viszont nagyon szimpatikus, főleg Xav, és Uriel.
A savantokról semmit nem tudtunk meg, nagyon remélem, hogy még tudunk meg részleteket a következő kötetekben, de jelenleg olyanok, mint Zed: nem rosszak, csak borzasztó kidolgozatlan az egész. Egyébként vannak itt dolgok, amik érdekesek lehetnének, ez a Lélektárs-keresős dolog nekem kifejezetten tetszik, de egy ilyen főszereplő szemszögéből én ezt képtelen vagyok élvezni!
De amiben ez a könyv állati jól teljesít azok a mellékszállak és -szereplők. Csak pár példa: Sky viszonya a nevelőszüleivel, a savantképességek felhasználása az FBI segítségére, Tina, Zoe, és a hasonló nüansznyi dolgok, amik szépen kidíszítik.
A vége viszont nagyon jól el lett kapva, Sky érzelmei, összezavarodottsága nagyon jól lett papírra vetve, növekszik benne a rengeteg kétely, már senkiben és semmiben nem bízik....Joss Stirlin lő, és belő egy bazinagy gólt! Ez egyedi volt, szépen meg volt jelenítve, szívfacsaró volt, és berántotta az olvasót....
Mért nem lehetett így elkezdeni?!
Szóval, mindent összevetve én tovább fogom olvasni a sorozatot, mivel az más főszereplővel lesz, és igazából érdekel, hogy mit tud még kihozni az író a dolgokból, mert még bőven van mit.

Kedvenc szereplőim: Uriel, Zoe
Kedvenc idézeteim:
A kapcsolatom a valósággal időnként kissé bizonytalan lett, amikor a tapasztalás helyét átvette az álmodozás.
Megborzongtam.Az álom még mindig nyomasztott,visszarángatott a múltba. 


Ennyi lett volna mára, remélem tetszett, sziasztok!
Alice