A Halhatatlanság szabályai értékelés

Hello!


Pótolunk, pótolunk ezerrel!
Visszatérve a jó szokásomhoz, már megint jöhetnek a vámpírok. A környezetem legnagyobb örömére, kilenc éves korom óta ráfüggtem bármilyen vámpíros történetre, és bár már párszor ráfáztam velük (ezért van az, hogy még mindig inkább kávén élek, mintsem alszom) továbbra is hithű buzgalommal olvastam őket agyba-főbe, bármilyen körítéssel, ebből a témából szerintem egy jó író mindig ki tud hozni valami újat. És most jöjjön ennek a díszpéldája, lássuk a Halhatatlanság Szabályait!

Ez valószínűleg spoileres lesz, szóval csak óvatosan!

Író: Julie Kagawa
Oldalszám: 485
Hogyan futottam össze vele: A borítóba szerelmesedtem bele, de végül ténylegesen Gothic Fleur ajánlására kértem karácsonyra és olvastam el.
Borító: Vörös szem..nyugtassatok meg, hogy erről nem csak nekem ugrik be először a Twilight :D Mikor a könyvben ki is derült, miért sír vért a csaj a képen na akkor vágtam elégedett fejet :D Szeretem, mikor egy cím vagy egy borító végre értelmet nyer a könyvben is :D
Fülszöveg: Megmentheted az emberiséget, ám válj érte azzá, amitől a legjobban rettegtél. Te mit tennél?
Ha életben akarsz maradni e pusztuló világban, át kell adnod magad a sötétségnek…
Allison Sekemoto a fallal körülvett város legkülső körében, a peremen él. Nappal társaival együtt előmerészkednek, és élelem után kutatnak, éjszaka azonban bármelyikükből áldozat válhat, és nem tudják biztosan, megérik-e a holnapot. Ebben a világban a vámpírok két lábon járó vérzsáknak tekintik az embereket, Allie-t pedig az irántuk érzett gyűlölet tartja életben. Aztán egy éjszaka Allie meghal, és maga is szörnyeteggé változik.
Bár maga mögött hagyja a várost, titkolnia kell új énjét. Továbbra is embernek adva ki magát csatlakozik egy elcsigázott felmentőcsapathoz. Allie válaszút elé kerül, és döntenie kell, hogy miért – és legfőképpen kiért – éri meg feláldoznia halhatatlanságát.
Értékelésem: FIGYELEM!

Aki nekem azt mondta, hogy a vámpírok már elcsépeltek, és

semmi újat nem lehet velük kezdeni, az olvassa el ezt,

És én a képébe fogok röhögni!

Na mit mondtam emberek? Na mit? Hogy még bőven van ebben! És igazam lett? Mint mindig!

Ez a könyv alátámasztja, hogy nincs olyan téma, amit egy jó író nem tud olyan zseniálisan feldolgozni, hogy ne legyen fantasztikus! Egészen elképesztő amit az írónő alkotott.

Szóval, kezdjük a világgal.

Két szóban meg tudom fogalmazni azt, ami már az első két oldalon megdöbbentett: Valami új. Ez a világra is igaz. A vámpírok kvázi zsarnokságának ötlete nekem nagyon bejött, ahogy az is, hogy nem a klasszikus "szerelmes lettem valakibe, és amiatt lettem természetfeletti lény" - nézek itt minden második fantasy regényre - vagy az "inkább a halál, mint hogy szörnyeteggé váljak" című történet. Nem, Allieben volt annyi élni akarás, hogy át tudja értékelni magában azt, hogy kik az ellenségei, és mi a legfontosabb számára, és jól is választott. Nagyon szimpatikus volt benne az, hogy nem olvadt bele a vámpírok vérellátmányak számító tömegbe, inkább próbált túlélni magától, megalázkodás nélkül. Egy fantasztikus hősnő, aki a Lélektársak után megnyugtatott, hogy még vannak itt normális főszereplők.

Imádtam, mikor Kanin tanította. Az a rengeteg minden amit ezen keresztül megtudtunk a vámpírok társadalmáról, a képességeikről és a történelmükről, anélkül hogy agyonnyomna a rengeteg információ. Ezt is, mint oly sok minden mást, zseniálisan oldotta meg Kagawa. Kaninért megszakad a szívem, megveszek a következő részért, hajrá, Allie, meg kell mentened! Cingár viszont egy akkora k.csög, Allison helyében visszamentem volna, és kinyírom.
Allison vándorlásai nagyon jól voltak megjelenítve, tetszett a táj, és ahogy az emberi énje viaskodott a benne élő szörnyeteggel, anélkül, hogy az egész átment volna csöpögős önutálatba (Khm, khmmm, Edward Cullen...). A régi falvak, a régi tárgyak leírásai - ilyen jól leírva még sosem láttam egy porszívót :D - minden tökéletes volt, és pont eléggé keserédes volt az egész jelenet - nevettem a furcsa leírásokon, ugyanakkor sajnáltam Alliet, a társait, és Kanint - hogy ne legyen se nyálas, se olyan szomorú, hogy az már erőltetett legyen.
A harcjelenetek a veszettekkel, és Sakállal nagyon tetszettek, és a végén mikor Allie lebukik, akkor két dolog jutott eszembe. Egyrészt: Szegény Allie, és szegény Joe, másrészt, hogy mi lenne, ha Allie azonnali hatállyal plasztikai műtétet hajtani végre Ruth orrán.

Sajnos viszont be kell, hogy lássam, hogy nem lehet minden tökéletes: Zeke és a társainak a nagyrésze nagyon nem volt nekem szimpatikus: Zeke egy kétsínű, önző dög, ha arról van szó, hogy Ruthnak, annak a dögnek baja esik, lelkifurdalás nélkül kinyírná Alliet, de azért arra jó, hogy megmentse az életüket, a sajátját kockáztatva. Ez nem egy jó tulajdnság, és többje nincs is neki, néha volt két - három jó pillanata, de ezen kívül én változatlanul reménykedem, hogy végül nem ő lesz a szerelmi szál - ezt a kérdést szerencsére nyitva hagyták, még van min reménykednem :D. Ruthról csak annyi a véleményem, hogy menjen a pokolba ez a hülye rib.nc (hű, mennyit káromkodom ebben a posztban, elnézést :D), Jeb vallási fanatikussága, értelmetlen pesszimizmusa, és kegyetlensége megőrjített, és sajnálom, de akármilyen megható is volt az utolsó jelenete, én nem bírtam szánni, Dorothyt sajnáltam, de őt tényleg, nem ezt a sorsot érdemelte volna, kicsit olyan Annie Cresta szerű volt, Darrenért bőgtem, sokat, a többiekről pedig nagyjából semmit nem tudtunk meg.

Az Éden ötletét többé-kevésbé le tudtam nyelni, bár nagyon fura volt ennyi vallásos utalás, és konkrétum - félre ne tessék érteni, katolikus vagyok, és hívő, csak egy fantasy regényben ez nem szokott megjelenni, és egy kicsit fura - egy alapvetően vámpíros disztopikus regényben nekem nagyon bizarr volt, de let's go, én kíváncsi vagyok mi sül ki belőle.

Összességében zseniális, és kis türelemmel Zeket is el lehet viselni, én ajánlom mindenkinek.

Kedvenc szereplők: Allie és Kanin

Kedvenc idézetek:

Vámpírok vagyunk, mondta Kanin az egyik utolsó esténken. Mindegy, honnan jöttünk, kik voltunk. Hercegek, urak, veszettek, mindannyian szörnyek vagyunk, kitaszítva az emberek közül. Soha nem fognak bennünk megbízni, soha nem fognak befogadni minket. Mindegy, hogy bujkálunk-e előlük vagy köztük járunk, mindig is szakadék lesz köztünk. Elátkozottak vagyunk, magányosak. Most még nem érted, de eljön majd az idő, amikor válaszúthoz érsz, és döntened kell, merre tovább. Démon leszel emberi arccal, vagy harcolsz a démon ellen az idők végezetéig, tudva, hogy a küzdelem mindörökké magányos lesz.

Azon tűnődtem, találok-e valami hasznosat. Nem úgy tűnt: néhány leszakadt polc, egy marék rozsdás szög- amit gyorsan zsebre vágtam- és egy furcsa, zömök gép, aminek négy kereke volt és hosszú fogantyúja, amivel talán tolni lehetett. Hogy mi célból, arról fogalmam sem volt.

Természetesen Caleb megkérdezte, mi az a kurva, mire Ruth nagyon homályosan körvonalazta a dolgot, és közben végig vigyorgott rám. Ha Zeke és Jeb nem lett volna hallótávolságon belül, tuti, hogy orrba vágtam volna a hülye picsát.

 (…)- Harcos vagy, megkérdőjelezel mindent, amivel nem értesz egyet, és talán te vagy az egyetlen, aki nem fél Jebtől. És még sosem találkoztam hozzád fogható emberrel. Soha.

És ennyi talán elég is lesz, de ezen kívül még van kábé kismillió :D


Ennyi lenne ez a post, remélem tetszett, az előző lehúzó kritikám után kellett valami szívmelengető is, sziasztok!
Alice