Sanctum kritika

Hello!

Véégre kijött az én egyik kedvenc sorozatom második kötete, úgyhogy kiolvastam, ahogy a suli, és az influenza engedte, és most itt vagyok, és beszéljünk a kis drágámról, de mindenekelőtt arról a számomra rettentően fura gondolatról, hogy "A horror csak filmben lehet igazán ijesztő". Megyek edzésre, jóllakott napközis fejjel mutogatom, hogy végre megvan, és néznek rám, mint a hülyére, hogy "Horror? Könyvben? Annak mi értelme van?" És ez talán az egyike a legnagyobb hülyeségeknek amiket életemben hallottam. Tény és való, hogy a könyv nem tud játszani az érzékeinkkel, hogy hirtelen beugrik valami szörny, vagy bevágni a cselekmény alá egy hullapara zenét, de ugyanakkor feszültségkeltésben, a szereplők félelmei, érzései, minden premier planban a szemük előtt történik. A filmben ugyan játszhatnak a látvánnyal, ugyanakkor a könyvben minden a te fantáziád szerint van, ahogy neked a legrémisztőbb, és még kismillió ok, bármelyik mellett érvel az ember már kezdetből, röpstartból ki lehet kezdeni az indokait. Én személy szerint mindkettőt ugyanúgy szeretem, nem tudnék dönteni, de ha neked van, amit jobban szeretsz, jöhet kommentbe odalennt. Most kis szerencsével Horror-Hétfőt tartunk, mert még ma AHS-t is akarok nézni, szóval reménykedjünk, de addig is, lássunk egy továbbra is zseniális, de egyre elborultabb sorozatot, jöjjön a Sanctum.

Író: Madeleine Roux
Oldalszám: 352
Hogyan futottam össze vele? : Egy évet vártam rá! Egy egész rohadt évet!!
Borító: Nagyon jól illeszkedik a másik kettőhöz, és a regény hangulatához, mondjuk utólag még kicsit spoileres is :D
Fülszöveg: Dan, ​​Abby és Jordan olyan dolgokat élt át a New Hampshire Egyetem nyári táborában, ami egy életre szóló traumát jelentett mindhármuknak. Ez az élmény rányomja bélyegét Abby és Dan kibontakozó szerelmére is. Mindannyian próbálnak túljutni a gyötrelmes emlékeken, de a múlt még mindig kísérti őket.
Bármennyire is szeretnének továbblépni, rengeteg megválaszolatlan kérdés maradt, és valaki eltökélten igyekszik fenntartani bennük a rettegést azzal, hogy titokzatos fotókat küld nekik egykori vándorcirkuszi jelenetekről. Úgy tűnik, az egyetlen esélyük, hogy megszabaduljanak a nyomasztó érzéseiktől, ha visszatérnek Camfordba, a New Hampshire Egyetemre, és feltárják a Brookline elmegyógyintézet múltját, valamint magyarázatot találnak Daniel Crowford igazgató őrült kísérleteire.
Megérkezésük után rádöbbennek, hogy a fotók létező helyszíneket ábrázolnak, sőt, az egyetemi kampusz területén hosszú évek óta most először állítanak fel egy hasonló vándorcirkuszt. Dan és barátai saját maguk fedezik fel a várost – elhagyatott házakban rejtett titkok után kutatva. De az intézet félelmetes múltja sokkal több szálhoz elvezet, mint azt gondolnák. És ez még csak a borzalmak kezdete…
Értékelésem
Tegnap olvastam ki és így gondolkodtam, hogy "WOW. Erre aludnom kell egyet." Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy hogy fogom megmagyarázni azt a tömör gyomorgörcsöt, amit ez a könyv okozott...jó értelemben. Megpróbálom valahonnan elkezdeni, szóval kezdjük a szereplőkkel.
Abby továbbra is, a traumák ellenére önmaga maradt, aminek nagyon örülök, mert tavaly Ő volt nekem az Év főszereplője, de idén is eddig nagyon jó esélyekkel indul. Valamennyire megkomolyodott, de ugyanaz a művészlélek, akit az Asylumban megismertem.
 Jordannek változatlanul nemigen van értelme, ő felel egy kis humorért két katasztrófa között, ami Danéket éri, és ebben változatlanul teljesen jól működik, csak nincs benne semmi új.
Dan viszont a lehető legkétesebb karakter számomra. Magával a fiúval nincsen gondom, teljesen hétköznapi főhős, Abbyvel jól összeillenének, ha az írónő drága nem felejtkezett volna el teljesen és tökéletesen a szerelmi szálról, amit a fülszövegben ígérgettek, DE. Most magyarázza el nekem valaki, mert még mindig nem tiszta: Mivan az igazgatóval? Elnézést kérek, de ez a storyline olyan kusza, hogy semmit nem értek belőle!
Amiben Dan karaktere zseniális, az az, ahogy a fiú tudata próbál egyensúlyozni a rengeteg hallucináció, az agyába betörő gondolatok, amik nem az övéi és a valós világ között. Ez pedig azt szülte, hogy inkább Dan-ben játszódik le a konfliktus nagy része, nem a külvilágban. Nagyszerű ötlet, Madeleine, én imádtam, de valakinek emiatt lassú indulásnak tűnhet, nem tudom mindekinek ajánlani, de azoknak akik szeretik az ilyesmit, azoknak maga lesz a Paradicsom.
A történet maga megint baromi ötletes, tökéletesen kapcsolódik az előző részhez, de nem kannibalizálja, nem írja le újra ugyanazt.
Horrorban ugyanolyan jól teljesít, mint az előző rész, a képek még dobnak egyet a hangulatán, és a vége....
ÉS IDÁIG OLVASSA AZ, AKI MÉG NEM OLVASTA A KÖNYVET, SPOILER ALERT!
Te jó ég, én rosszul lettem, és majdnem elbőgtem magam. Valami borzasztó volt! És Micha és Lara, ne máár :(. Azután, amit vele csináltak, letettem a könyvet . Egyszerűen az addig mutatott épphogy borzongató stílushoz képest ez a lezárást derült égből kúvaanyád módjára ért ez a meglepően véres stílus, amit a végére benyomtak nekünk. Tudom, hogy a horror halottak nélkül nem hiteles, de az írónő kicsit megőrült a finishre!
Az egyetlen lobotómia is elég volt nekem az első részre, de itt meg annyi agykitekerés volt, hogy az valami szívfacsaró. Miután mindkét kedvenc mellékkarakteremet sikerrel kinyírták, tartanom kellett egy kis szünetet, mert egyszerűen sok volt. Baromi élethűen volt leírva, komolyan ki lehet tőle borulni.

SPOILERSZÜNET VÉGE.

Szóval összegezzük: Ez a könyv horrorrajongóknak nagyon fog tetszeni, és ha vérgőzösségre vágytok, akkor ne adjátok fel, nem csak Dan elméjének kalandjairól szól a történet, amire vágytok az benne van, a nyomozós szál miatt, és a múlttal való kapcsolat miatt tudom ajánlani krimikedvelőknek is, de akinek sok, ha sok a vér, és a halál, és nagyon megrázzák a szörnyűségnek, azoknak nem tudom tiszta szívből ajánlani, és azoknak sem, akiket nem izgatnak az ilyen tudaton belüli viaskodás storyline-ok. Viszont aki elolvassa, annak komolyan ajánlok hozzá egy kis gothic rockot (Pl. Evanescense, Sisters of Mercy hallgatásra mellé, mert zseniális hangulatot ad neki.

Annyi mindent mondhatnék még...de egyszerűen nem tudom megemészteni ezt a könyvet. Szóval búcsúzom, remélem tetszett a post, sziasztok!
Alice